Hajdú-Bihar Megyei Temetkezési Vállalat

MÉLTÓSÁGGAL, SZERETETTEL
Több mint hatvan éve a lakosság szolgálatában!

A halál napszámosai




A halálnapszámosai

Kerekes Sándor riportja

Távolban harang kondult. Délelőtt 10 óra volt. A forró levegő máris megrekedt a derecskei temető árnyas fáinak levelei között. A Platinum Hajdú-Bihar Megyei Temetkezési Vállalat igazgatóját követve, szótlanul sétáltam a fehér kavicsos sétányon. A trópusi hőség, amely már egy hete alig moccant a Kárpát-medencében, most még az egészséges embert is némaságra késztette. A téma – amit Kari Irén ajánlott nekem – azonban nem időjárásfüggő volt. Egy 365 napos kihívásról szólt. De ki az az őrült, aki ilyenkor is hajlandó dolgozni? - töprengtem - amikor a válasz végre feltűnt a szemem előtt. Két férfi „törte” egy sírhely száraz földjét, lapátjuk szikrázott a napsütésben. Sírásók voltak. 


A mindennapok rutinja

Éppen exhumáltak. Lajos bácsi sírját sokan állták körül. Mint később megtudtam, a helybélieken kívül a Dunántúlról is érkeztek. Bár a család tagjai szétszóródtak, erre az alkalomra tiszteletreméltó módon újból összegyűltek. Elhatározták, hogy a koporsó fölé a bácsi édesanyjának földi maradványait költöztetik. A két Sándor, Balla és Nagy profi módon, fegyelmezetten dolgozott. Ritmikusan ástak, lapátoltak, ástak, negyedóránként cserélgetve egymást a gödörben. Furcsa érzés kerített hatalmába. Mennyire nem vettem észre eddig ezeket az embereket, pedig milyen nagy a teher rajtuk. Legyen az bárhol, (faluban vagy városban) bármikor (fagyban vagy hőségben), temetni mindig hiba nélkül és kegyeletteljesen kell. Az életnek kevés olyan állomása van, amely ekkora figyelemmel bír és ilyen nagy felelősséggel jár. Elmélkedésemnek egy idős női hang vetett véget. „Jaj, kedves, ki ne ássa már szegényt…” A gödörben lapátoló Balla Sándor higgadt felelete azonban megnyugtatta a könnyeivel küszködő nénit: -„Ne tessék félni, egyrészt vigyázunk, másrészt ebben a sorban mélyebben, két és fél méteren vannak a koporsók.” 

A fejfa árnyéka alig kezdett nyújtózkodni, amikor a perzselő napsugarak mellé feltámadt a szél és forró leheletével mindenkit megérintett. „Kutya egy meleg van”, panaszkodtak egyre többen és az előrelátóak a magukkal hozott kempingszékről ülve kísérték tovább az eseményt. Pedig, már nem kellett sokáig várniuk. Alig egy óra alatt a rokonok legnagyobb megelégedésére az újból megnyitott sírba az exhumáló koporsó a helyére került. Göröngyök tompa puffanása jelezte, hogy a munka lassan a végéhez közeledik. Délelőtt 11 órát harangoztak. A sír ismét bezárult. A család lelki békéje helyreállt.

A mindennapok velejárója

A két Sándorral a hűvösnek nem mondható, de a kinti forróságnál mindenképpen enyhébb irodában folytattam a megkezdett gondolatsort. A napsütötte arcokra, a tiszta tekintetekre ránézve éreztem: olyan emberekkel beszélgethetek, akik két lábbal állnak a földön.

Balla Sándor (BS): 1989-ben a sógorom unszolására kezdtem el dolgozni a temetkezési vállalatnál, így idén lesz 27 éve, hogy itt vagyok Derecskén. 22 éves voltam, amikor az első temetésen - még csak megfigyelőként, a háttérből - túlestem. Azt tudom, hogyha a sógorom nem segített volna, akkor nem biztos, hogy itt maradok. Ő segített túl a kezdeti nehézségen. Kérdésére, hogy innen megyek-e nyugdíjba, azt tudom válaszolni, az már korántsem biztos. 
Kerekes Sándor (KeS): Miért? Az itt eltöltött évtizedek ellenére sem tekinti biztos munkahelynek?- kérdeztem vissza, kissé meglepődötten.
BS: Dehogynem! Azt, viszont meg is kellene élni! – tette hozzá nevetve.
KeS: Összeszámolta már, hogy hány embert kísért az utolsó útjára? 
BS: Őszintén. Nem. De, ha belegondolok, akkor évente - ha minden helyszínt beleszámoltam és a szállítást is - akkor évente legalább 240. Huszonhéttel megszorozva, egy nagyobb falu lakosságát bizony kiadná…
Kerekes Sándor (KeS): És önnel mi a helyzet, hogy került a szakmába? Szólítottam meg a két évvel fiatalabb Nagy Sándort. 
Nagy Sándor (NS): Nekem azért megvoltak a kitérőim. Most áprilisban jöttem vissza dolgozni, előtte Németországban próbáltam szerencsét. Azt megelőzően, pedig hat évig a nádudvari temetőnél dolgoztam. Én a mai napig emlékszem az első „bevetésemre”. Egy téli napon, január 16-án egy akasztott emberhez kellett kimennem a kollégámmal. A rutinosabb kollégák mindig a látvánnyal tesztelték a „zöldfülűeket”. Megrendítő érzés volt, de kibírtam rosszullét nélkül. Azt kevesen tudják rólunk, hogy nekünk nem csak a sírásás a feladatunk. Mi intézzük éjjel-nappal a halottszállítást, a halottak öltöztetését, mosdatását, borotválását, s minden olyat, ami szükséges a ravatalozáshoz.
BS: Igen, ha megszólal az ügyeleti telefon, akkor bizony menni kell, ha esik, ha fúj. És ha elindultunk, onnantól kezdve minden élesben megy. Itt nincs próba, itt nem lehet hibázni.
KeS: Ha már szóba hozta a külvilág vélekedését a szakmájáról, mi szokott lenni az első reakció, amikor megtudja valaki, hogy ön hol dolgozik?
NS: Tízből kilenc azt mindig megkérdezi, hogy szoktam-e halottal álmodni? 
KeS: És szoktak?
BS és NS: Nem. Soha nem fordult még elő.

A mindennapok drámája

KeS: Mi az, ami megkülönbözteti az egyik temetést a másiktól? Hozzá lehet szokni a halál látványához?
BS: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy igen. Minden temetés más és más. Különösen a fiatalok, a gyermekek halála a megrázó számomra. Emlékszem, amikor a második lányom koraszülötten jött világra… Szerencsére túlélte, de pár évig képtelen voltam csecsemőt temetni. 
NS: Amikor ismerjük az elhunytat, az roppant nehéz. Emlékszem, hogy lakott az utcánkban egy lány, aki öngyilkos lett és úgy kellett a síró szülők és hozzátartozók között kivinnem a koporsóját. Napokig velem volt a torokszorító érzés.
BS: Munkámnak eddigi legnehezebb pillanata mégis a közelmúltban volt. Sanyival együtt mentünk ki egy településre, ahol a helyszínnel kapcsolatban csak annyit árultak el, hogy négyes halál történt. (* kegyeleti okokból a település nevét nem neveztem meg, az áldozatokra való utalást pedig megváltoztattam – szerk.) Amikor megérkeztünk és beléptünk a ház udvarára, azonnal rájöttünk: itt családi tragédia történt. Az udvarról először az első áldozat vérbe fagyott tetemét kellett kivinnünk és betenni az autóba. Már ez is megrendítő látvány volt, de amikor a házba beléptem, megdöbbentem. A folyosón egy újabb áldozat, egy másik szobában pedig a harmadik. Az volt a torokszorítóbb. Láttam, hogy még a helyszínelő rendőrt is megviselte a látvány, ahogy ott feküdt az alvás közben meggyilkolt, menekülésre képtelen test. 
NS: Emlékszem, sokáig beszéltünk arról, hogy lehet valaki ilyen borzasztó tettre képes. Miért bánt valaki gyermekeket, akik teljesen ártatlanok? Nagyon megrázó volt az is a számunkra, hogy a beosztás úgy hozta: a temetést is nekünk kellett elvégezni. Soha nem fogom elfelejteni.

A mindennapok túlélése

KeS: Mi az a három legfontosabb, amire vágynak, vagy szeretnének megőrizni?
BS:  Az egészség. Az a legfontosabb. Aztán persze a pénz, mert jó, ha van. És a türelem. Néha el szokott fogyni, különösen otthon.
NS: Nekem is hasonló. 
KeS: Mit szoktak csinálni szabadidejükben? Hogy tudnak kikapcsolódni?
NS: Hát, én elmegyek még dolgozni. Valami más munkát. 
Nevetés.
NS: De az is kikapcsol, ha a ház körül teszek-veszek még egy kicsit. 
KeS: Nyaralás?
BS: Tíz éve voltam utoljára Abádszalókon. Most tervezzük, hogy nyár végén elmegyünk Gergelyiugornyára.
KeS: És ennek mi az oka? Úgy tudom, hogy a Platinum Hajdú-Bihar Megyei temetkezési Vállalatnál a béren kívüli juttatás rendszeres. A jól teljesítőket pedig külön jutalmazzák.
BS: Nézze, mindig van helye a pénznek. Nem panaszkodom, éhen nem halunk. Meg kell becsülni, ami van! Derecskén ennek a vállalatnak jó a híre, egy maszeknél pedig csak az átverés várna rám. 
NS: A múltkor azt kérdezte az egyik ismerősöm, hogy mennyi a fizetésem. Mert ő bizony, ha egy millió forintot is fizetnének neki, akkor sem csinálná azt, amit én!
KeS: Akkor, ön miért csinálja?
NS: Mert ezt is meg kell valakinek. Sok mindent kipróbáltam már, de ennél maradtam. Itt, ha jól dolgozom, a lakosságtól és a vezetőktől is megbecsülést kapok.
KeS: Akkor miért van az, hogy alig látni fiatalt ezen a pályán? Senki sem szeretne a halál napszámosa lenni?
BS: Ahogyan régen, a mai fiatalok sem gondolnak a halálra. A pénzkeresést, pedig végképp nem így képzelik. Ezen a pályán nagyon sok munka, rengeteg könny és kevés nevetés várja a pályakezdőt. Csak akkor maradsz meg, ha ezzel együtt tudsz élni. Hogy mi lesz így az utánpótlással - ha már mi végképp kiöregszünk - azt nem tudom. Pedig a halálnak mindig dolgozni kell.



Önök életük fájdalmas pillanatában találkoznak munkatársainkkal, akik kellő felkészültséggel, empatikus és tapintatos magatartással igyekeznek segítségükre lenni.

TOP